Hetven éves érettségi találkozó

Hetven éves érettségi találkozót tartott júniusban Solymáron az 1953-ban érettségizett IV. a osztály. A találkozón négy diák volt jelen, további négy különböző okok miatt nem tudott ott lenni. Igen ritka, hogy ennyi idővel az érettségi után is még érettségi találkozót tart egy osztály.

Ebből az alkalomból közzétesszük a találkozón megjelent egyik öregdiáknak az 1953-as ballagásról írt korabeli jegyzetét. A tanítás 1951-tól két éven át a Lónyay utcai iskolában folyt, itt volt a ballagás is. A szövegből kiderül, hogy a ballagók átsétáltak az akkor egyetemi használatban levő Trefort utcai épületbe, hogy attól is elbúcsúzzanak, hiszen hat éven át itt tanultak.

 

 

1953. május 13-án és 14-én írt naplórészlet

Már összegyűlt az egész közönség, a tanári kar, a szülők – akik el tudtak jönni – és a többi osztályok diákjai, amikor a három IV. osztály fölvonult a díszterembe. Mi középen a színpad alatt álltunk föl, a b és a c két oldalt. Nem voltunk olyan egyformán öltözve, mint régen, csak az osztály egyharmadán volt sötétkék ruha. De azért, amennyire csak lehetett, mindenki csinosan kiöltözött. A Szülői Munkaközösségtől kapott gyöngyvirágokat tűztük a kabátunkra. Díszes csoportunkat még az ünnepély előtt az udvaron lefényképezte Csabi bátyja. Az ő személyében volt képviselve a régi gyakorló gimnáziumi gárda.

Semmit sem tudtam előre az ünnepélyről, fogalmam sem volt, hogy milyen lesz a műsor. Annyit tudtam csak, hogy a negyedik osztályok nevében Nagy Isti fog beszélni. Az jó volt, hogy mégis olyan beszélt, aki nyolc évig járt ebbe a közben sajnos nevet, tanári kart, épületet és szellemet változtatott iskolába. Bár sajnos így nem lehetett arról szó, hogy beszámolójában kitérjen a régi tanári karra is, hiszen kevesen voltunk már, akik az ő tanítványaik voltunk, a hallgatóság számára nagyrészt teljesen idegen nevek lettek volna azok, akikre mi szeretettel emlékezünk vissza, akiktől olyan sok tudást, olyan gondos nevelést kaptunk, akik elindítottak minket az emberré válás útján. Tompára, Hajósyra, Ujhelyire és a többiekre mindig hálatelt szívvel fogunk emlékezni mi, régi gyakorlós diákok.

Isti beszédét szokás szerint kisebb-nagyobb tapsviharok szakították meg, amint egy-egy tanárunk, vagy tanárnőnk nevét kiejtette. Különösen nagy ünneplésben részesítettük Gondát, aki a legnagyobb népszerűségnek örvendett mostani nevelőink közül. Isti után még hárman mondtak beszédet elemlegetve az összes frázisokat, hogy milyen rossz volt régen az iskolától búcsúzó diáknak, és milyen nagyszerű most. Az utolsó szónok meg éppen a „választókhoz” intézte szavait, azokhoz, akik az idén először vesznek részt választáson, azokat a 33-as, 34-es születésű társaimat köszöntötte, akik az idén járulnak először lelkes örömmel az urnákhoz, hogy leadják szavazatukat a Népfrontra. Az igazgató szerepléséből annyi volt érdekes, hogy kiosztotta a Rákosi-verseny döntőjében jól szerepelt diákjainknak a jutalmakat. Vázsonyi Vilit érte a legnagyobb kitüntetés – aki az egész ország középiskolásai közül első lett a történelmi versenyben – ezer forintot kapott.

A IV-esek kultúrműsora igen ügyes dolog volt. Az alapot Kölcsey „Parainesis”-e képezte. Ebből olvasott fel egyes rövid idézeteket az egyik fiú, azzal a bevezetéssel, hogy ezek a mondatok röviden kifejezik azt, amit mi itt az iskolában tanultunk. Ezekhez az aforizmákhoz azután egy-egy vers kapcsolódott, amit más és más szereplő szavalt el. Petőfi, Arany és Vörösmarty sorai a klasszikus magyar irodalmat képviselték Devecseri és valamelyik szovjet költő egy-egy költeményével szemben.

Az ünnepély végén a Himnuszt énekeltük. Ezt az éneket még nem sikerült semmiféle mozgalmi dallal vagy indulóval helyettesíteni. Az ünnepélyek rendezői tudják, hogy még ma is a Himnusz az, amit igazi átérzéssel énekel el a közönség, ami megdobogtatja minden igaz magyar ember szívét. Akár válogatott futballmeccsen, akár valamilyen politikai gyűlésen csendül fel örökszép dallama, parancsszó nélkül egyszerre mindenki vigyázzállásba merevedik, és áhítattal hallgatja, vagy énekli ezt a gyönyörű nemzeti imát. Most is olyan jól esett nekem, hogy ebben az ünnepélyes pillanatban a Himnuszt énekelhettük, hogy úgy, mint régebben hasonló alkalmakkor is fölhangzott az „Isten áldd meg a magyart”.

Ezután kezdődött a tulajdonképpeni ballagás. A közönség kivonult a teremből, aki akart, a folyosón kétoldalt a falak mentén állt föl, és onnan nézte végig az előtt elhaladó menetet. A régi gyakorlós szokás szerint jobb kezünket az előttünk ballagó bal vállára téve ballagtunk. A IV. b-t engedtük előre, a mi osztályunk haladt középen, utánunk jött a c, nálunk a kis Böde nyitotta meg a sort, utána következett a nála majdnem pontosan fél méterrel magasabb Link Jóska, azután Kiss Lajos, majd én, Taxi és sorra nagyság szerint a többiek. Az első emeletre leérve szétvált a három osztály, mindegyik befordult a saját termébe, ott körül járt az üres padok között, azután áthaladt még egy pár termen, lementünk az udvarra is. Bementünk a biológia szertárba, megkerültük a nagy asztalt. A tanárnő, akit annyira megszerettünk egy év alatt, ott állt az ajtóban, és könnyezett.

Közben állandóan a Gaudeamus igiturt énekeltük, ami hivatalosan talán tilos is, de amiről mi azért nem voltunk hajlandók lemondani. A b-sek is átvették a mi dalunkat, a c-sek azonban folyton a mai világ oda nem illő nótáit énekelték, ami persze nagyon zavart minket. Mi csak a változatosság kedvéért énekeltünk el egy néhány más rendesebb dalt is, no meg azért is, hogy ne lássék nyílt tüntetésnek, amit csinálunk.

Miután eléggé kiélveztük a ballagás ünnepélyes perceit, amelyek ilyen formában nem térnek már vissza soha, bementünk az osztályunkba, mindenki a helyére, és Vázsonyi indítványára még egyszer elénekeltük a Himnuszt. Azután az igazgató meghívására azok, akik vasárnap választani fognak, bementek az irodába, ahol sörrel és szendviccsel vendégelték meg őket. A latinosok pedig testületileg Borsányi elé vonultak, és hálánk jeléül, amiért olyan lelkiismeretesen tanított minket, átnyújtottunk neki egy üveg bort.

Amikor újra összegyűlt az osztály, a fiúk a tavalyi kedves emlékek fölelevenítéseképp megkértek engem, hogy zárjam be az országgyűlést. Ezt meg is tettem ünnepélyes szavak és formaságok kíséretében, amire a „tekintetes karok és rendek” egetverő üdvrivalgással feleltek, azután lelkes hangulatban elindultunk a Trefort utca felé.

Úgy éreztük, hogy örömünk nem lenne teljes, ha nem búcsúznánk el régi iskolánktól is, a jó öreg épülettől, annak falai között kezdtük meg gimnáziumi tanulmányainkat. Több érzelmi kötelék fűzött ehhez az iskolához, mint a Lónyay utcaihoz, többen közülünk öt-hat évig jártak oda, míg az utóbbinak csak két évig voltunk tanulói. Amikor odaértünk, már ott találtuk a b-seket, akik hasonló szándékkal gyülekeztek oda. Az utcán szépen fölsorakoztunk nagyság szerint, összekeveredve a két osztály, azután megindultunk föl a lépcsőn. Az épület most az egyetemé, nem tudhattuk, melyik teremben van tanítás, ezért nem nyitottunk be az ajtókon, és nem is csináltunk nagy zajt. Csak halk hangon énekeltük a Gaudeamust, amint a jól ismert folyosókon végig ballagtunk. Találkoztunk néhány egyetemistával, akik csodálkozással szemlélték ezt a processziót, de mivel ők is voltak középiskolások, és tudhatták, hogy az épületben azelőtt gimnázium volt, nem volt nehéz kitalálniuk, hogy mi járatban vagyunk. Az udvaron is körülvonultunk. A kívülállóknak érdekes látványt nyújthattunk, olyanok lehettünk, mint valami zarándokmenet. Kint az utcán befejezésül még néhány fényképet csináltunk, köztük olyat is, amelyiken azok vannak megörökítve, akik általános iskolába is odajártak.

 

Szappanyos Tamás kora gyermekkorától kezdve egész életén keresztül naplót írt, amely a 2010-es években több kötetben megjelent. Ebből olvashatók itt részletek. In: Szappanyos Tamás: Naplókönyv – Így éltünk mi 1942-1956, Kairosz kiadó, 2015.