A forradalom éjszakája az iskolában

Hunyadi László (1936–2016) 1952-től két éven át, az érettségiig volt a gyakorlóiskola diákja. Szokatlan módon, kényszerűségből az iskola épületében lakott, Demeter Istvánnak, a gondnoknak a lakásában. (Az épületben akkoriban több lakás is volt, 1950-ig az igazgató is itt lakott, Demeter István pedig nyugdíjazásáig, 1991-ig.) Hunyadi László 2015-ben egy beszélgetésben így emlékezett vissza a forradalom éjszakájára: “1956-ban kezdtem az egyetemet, és az első hetek eltelte után kitört a forradalom. Október 23-án természetesen jelen voltam a Kossuth téren. Ak­koriban Kelenföldön laktam albérletben, de a forradalom kitörésének napján hamar felmértem, hogy este vagy éjjel oda már nem fogok tudni hazamenni.

Így aztán megkértem Demetert, hogy adjon szállást az iskolában. Minthogy korábban két évig ott laktam nála, és jól ismertük egymást, ez könnyen ment. Így aztán október 23-án az éjszakát az iskolában töltöttem, sőt utána még egy hétig, amíg haza nem tudtam menni, ott laktam. Láttam, hogy oda, a Trefort utcai rendelőintézetbe hozták a közeli Bródy Sándor utcából, a Rádió épületétől az első sebesülteket. Most is emlékszem egy testes, kövér emberre, akit hasba lőttek, úgy húzták be többen a rendelőbe. A Trefort utcában jelen­tős harcok nem voltak, de azért néhány löveg megállt az iskola épületében.” (Hunyadi László: A tanárok és a Rákosi-rendszer kapcsolatáról és a forradalom éjszakájáról. In: A Trefort szellemisége, ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnázium, Budapest, 2024. 199-200.)

 

Czéhmester Katalin, Kellner Erzsébet, Sági Katalin, Szőcs Éva 1954–1958 között jártak a Trefortba. Egy 2008-ban készült beszélgetésben így meséltek az 56-os eseményekről:

S. K. Október 23-án még tanítás volt, este a rádió bemondta, hogy kijárási tilalom van, 24-én mégis elindultam az iskolába. Találkoztam egy iskola­társammal, s mondták, hogy ne menjünk – a IX. kerületben laktunk –, így visszafordultunk. Azt válaszoltam, hogy mi az, hogy kijárási tilalom, nekem iskolába kell mennem.

Cz. K. Október 23-án gyönyörű idő volt, tanítás után néhányan ki­mentünk a Múzeumkertbe, láttuk az előkészített zászlókat, a Múzeum körút fáira kitűzött röpiratokat a követelésekkel, a gyülekező egyetemistákat. Ab­ban a tudatban, hogy betiltották a tüntetést, visszamentünk a tanulószobára. Eközben Emmi néni,[1] az osztályfőnökünk több osztálytársunkkal csatla­kozott a felvonulókhoz. Ők – mint később elmondták – a Petőfi-szobornál jelen voltak a szavalatnál, a követelések felolvasásánál, azt azonban nem tu­dom, tovább is mentek-e a tüntetőkkel. (Volt, aki a Rákóczi úton már elsza­kadt tőlük, hazament – ahogy mostanában elmondta nekem.)

S. K.: 23-án délelőtt több osztálytársunkkal megbeszéltük, hogy küld­jünk táviratot Szegedre az egyetemistáknak, hogy mellettük állunk. Úgy em­lékszem, meg is tettük.

K. E. Október 23-án háromkor lett volna faktunk (gyors- és gépírást tanultunk), de elmaradt. Nem akartunk hazamenni, hallottuk, hogy lesz itt valami a Bölcsészkaron. Kimentünk a Múzeum körútra a barátnőmmel kö­rülnézni, gyülekezett itt a tömeg. A Margit hídig mentünk velük. Már akkor rengetegen voltak. Euforikus hangulat volt. „Ruszkik, haza!” – kiáltozták. A Margit híd után már nem tartottunk a tömeggel, haza kellett mennünk. A villamos üres volt visszafelé. Szüleink a rádióból hallották, hogy zűr van. Meg voltak rémülve, hogy együtt masíroztunk a többiekkel. A további napo­kon otthon kellett maradnom.

Cz. K. Mi Szőcs Évivel meg Szabó Katival később (tanulószoba után) mentünk el a Parlamenthez. Öt óra felé járt, nagy tömeg volt. Nagy Imrét követelték. Erdei Ferenc jelent meg, de kifütyülték.

Sz. É. 23-án visszajöttünk a Múzeumtól az iskolába. A tanárok is érez­ték, hogy izgatottak vagyunk, hogy menni akarunk. Az osztályfőnök, Emmi néni csodálatos pedagógus volt. Mi néhányan még nem értünk vissza a Mú­zeumkertből, mikor mondta az osztálytársainknak (akik bent maradtak az iskolában), hogy akkor menjünk. Aki csatlakozott, azokat a Petőfi-szobor­hoz vitte, mi pedig később a Kossuth térre mentünk. Halvány sötétség volt. Hosszú várakozás után Nagy Imre szólt a tömeghez, s mondta: „Kedves elv­társak!” Mindenki felháborodott, s ezért így változtatta meg: „Kedves ma­gyar barátaim!” Ezután volt valami link szöveg. Eloltották a fényeket, de ott maradtunk, s meggyújtottuk az újságokat, úgy világítottunk.

Cz. K. Padon álltunk, hogy lássunk. Körülöttünk kiskatonák álltak, akik azt mondták, ők nem ávósok (kérdés, igazat mondtak-e), mert azoknak zöld a parolijuk. Nekik pedig kék volt. A forradalom leverése után nem volt olyan osztálytársunk, akitől tartani kellett, bár nem mindenkiről tudtuk, melyik oldalon állt, mivel nagyon sokan voltunk.

Cz. K. 1957. május 1-jén nagy tömeg volt a felvonuláson, ahogy érte­sülni lehetett róla, Kádár és Marosán beszéltek, akiket lelkesen éljeneztek. Számomra érthetetlen volt, hogy kik voltak ott mindazok után, ami előzőleg történt.

S. K. De igen, kint voltak, sok tanárt kivezényeltek.

Sz. É. Október 23-án este Szolnokról telefonált az unokatesóm, hogy jönnek. Katit este felhívtam, hogy jönnek. Kérdezte, hogy kik. Vigyázva, hátha lehallgatják a telefont, csak annyit mondtam: Hát azok, amit a Horá­nyi tanít.[2]

K. E. Milyen rövid ideig tartott, s mégis olyan tartalmas volt.

Cz. K. Egyszer, mikor már megszűnt a fegyverdörgés, volt egy nyugod­tabb időszak, s átjöttem Pestre. A szabadság élménye hatott át. Azt mond­hatok, amit akarok, nem kell nézni, ki hallja. Az volt a benyomásunk, hogy mindenki egyet akar. Úgy volt, hogy november elején kezdődik a tanítás, az­tán november 4-én már hajnalban dübörögtek a tankok az Alkotás utcában. Erre ébredtünk. Akkor fogalmazódott meg bennem a kérdés: mi lesz ezzel a hazával? Addig soha nem éreztem, hogy ez a hazám. Akkoriban verseket írtam, de többnyire csak hülyéskedésből.

Sz. É. Az én nevemen küldted el valahova Csoóri Sándornak.

Cz. K. Mert kisorsoltuk, kinek a nevén küldjük el. Korábban ősszel az irodalmi szakkörre Makay (a magyartanárunk) meghívott fiatal írókat: Csoórit, Eörsit, Kalász Mártont, Gáli Józsefet (ő is börtönbe került ’56 miatt, mint Eörsi), innen volt ismerős Csoóri neve. Szabó Kati és én írtunk verseket, azokból küldtünk neki néhányat.

Sz. É. Amit elküldtünk, arra Csoóri azt válaszolta, hogy „vérmes tehet­ség”.

Cz. K. Hülyéskedő bakfisok voltunk. Ám november 4-én hajnalban mindössze ez a „verssor” fogalmazódott meg bennem: „Dübörgő tankok közt tanultam hazát szeretni.” Ezzel vége is volt a versnek és a hülyéskedésnek.

Cz. K. Amikor januárban újra kezdődött a tanítás, igazgatónk, Vörös István – aki egyben történelemtanárunk volt – azt kérte, írásban fejtsük ki véleményünket a közelmúlt eseményeiről. Martony Ági úgy emlékszik, hogy az igazgató úr felírta a táblára a forradalom és az ellenforradalom ismérveit, s ennek alapján írjuk le véleményünket. Én csak arra emlékszem, hogy azt kérte, írjuk le véleményünket, hogyan látjuk az egészet.

S. K. Tőle nem kellett félni, tényleg kíváncsi volt a véleményünkre. Ez annak idején ritka volt. Helyben elolvasta az írásokat, szó nélkül bedobta a szenes vaskályhába, s elégette őket.341

Az osztályunkból ketten disszidáltak. Semjén Emőke és Székely Gabi, aki vagány volt, feltételeztük róla, hogy harcolt, Innsbruckból küldött egy lapot az osztálynak ’57-ben, majd talán Svájcban telepedett le.[3]

[1] Bolgár Ferencné.

[2] Horányi Károly orosz tanított.

[3] Interjú az egykori diákoknak az ötvenhatos eseményekkel kapcsolatos emlékeikről. Hangfelvétel, 2008. In: A Trefort szellemisége, ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnázium, Budapest, 2024. 201-203.